Hogyan készül műsor egy filmfesztiválról? Mitől lesz valami friss? Mondjuk attól, hogy helyszíni? Talán attól, hogy azokat szólaltatják meg akik benne vannak az események sűrűjében? Fontos egyáltalán az, hogy egy műsorvezető három mondatot egymás után tudjon pakolni úgy, hogy az értelmesnek tűnjön?
Ezek nehéz kérdések, és koránt sem biztos hogy van egyértelmű válasz rájuk. Cannes érdekes minden alkalommal, ha másért nem az aktuális Pitt és Jolie miatt. Ezrek és tízezrek nyüzsögnek ilyenkor a tengerparton és fürdenek a langyos (rosszabb évjáratokban hideg) vízben, meg persze a siker suhogó szellőcskéjében. Mindig van aki szeretne beszélni, mindig van akit még az utolsó tollforgató nyikkhaj is meg tud szólaltatni. Nem csak több ezer eurós interjúszerződések megkötése után.
Épp ezért olyan öröm hallani amint bejelentkezik a magyar rádió helyszíni tudósítója zaftos friss pletykákkal, illatokkal, csókokkal és állófogadásokkal. A valóság persze nem ez. Frissességnek nyoma sincs. Ha a műsorvezető a stúdióból nem kérdez alá a kiküldöttnek, még azt hihettük volna, hogy egy hotelszobából kapcsoltak minket. Szerencsére kiderül, a díszteremben még a fotósnak is szmokingot kell hordani és most jöttek vissza kicsit pihenni ezek a pingvinnek elnevezett lények a sajtóváróba.
Gyors lekeverés, majd indulnak a magnószalagok. 1958, 1972, 1981 tulajdonképp lényegtelen. A felkonf stabil kivételesen az összes alkalommal sikerül elmondani azt a bizonyos három mondatot a play gombok nyomkodása közben. Hallgatom Bacsót, Törőcsiket, és a többieket. Közben szomorúan gondolok rá, miért nem tudták elérni Pálfi Györgyöt aki egy varázslatnak köszönhetően kijutott a Világ elé. Jó tudni hogy a rádióban legalább a magnó működik.
