Az eleve elrendelés a nyugati egyházszakadás óta biztosan műsoron van az európai kultúrában. A jövő mint a mindenkori jelenhez képest megismerhetetlen, egyszerre hat inspirálólak és blokkolóan. Kutatjuk, elcsigázottan próbáljuk megjósolni, míg máskor törődötten állunk. A minket körülvevő elrendelésekből – törvényekből – mindenki választ. Ki többet, más kevesebbet, de többször.
Az erkölcsi törvények hálójából kialakuló drámáknak talán Csehov volt a legnagyobb mestere. Művei gyakran karikírozott eseménytelenségében a feszültséget az emberi jellemek adják. Ekkor válik tökéletesen lényegtelenné, hogy a saját jövőjüket sajnáló, jelenüket átalvó testvéreket, vagy a jövőt másnak ajándékba adó férfiakat nézünk.
Nicolas Winding Refn otthonosan mozog a várható, mégis meglepő hirtelenséggel bekövetkező események között. Karakterei nem válnak papírmasé figurákká az őket gúzsba kötő szabályoktól. Óramű pontossággal hajtják végre, mit mások és saját maguk előírtak. A filmek sem változnak. Tudjuk mi történik a liftben ha két ellenség kerül szembe, de még jelen van az „utazóközönség”. Várjuk, hogy a többiek kiszálljanak. Meglepődünk. mikor korábban reccsen a koponya.
Clint Easwood jutalomjátéka jellemzi a Gran Torino-t. Az élet egyszerű. A családom és én jól megvagyunk, külön- külön. Sört iszom, eszem, amit találok és egy nagy puskával helyreteszem azt aki kéretlenül matat a garázsomban. De mit tegyek „rasszista” amerikaiként, ha négerek zaklatják vágott szemű szomszédom. Miért próbáljak embert faragni valakiből, ha kétszer már kudarcot vallott? A jellem és a humanizmus törvényei megadják a választ.
